Amióta filozófiára járok, mondhatni elég sok jó könyvvel futtam össze – hogy pórias kifejezést használjak. Tény s való, az antik görög gondolkodók lenyűgöző szellemi világa, Szent Ágoston tanításai, Heidegger és Nietzsche – csak néhány azon gondolkodók közül, akik nagy hatást gyakoroltak rám. Ugyanakkor nem mehetek el szó nélkül egy olyan kortárs gondolkodó mellett, akinek műve, a „Marx kísértetei” nemcsak, hogy nagy hatást gyakorolt rám, hanem egyenesen letaglózott.
Azt hiszem ez volt az az olvasmány, amit soha nem vettem volna a kezem közé, ha nem kerülök a filozófia szakra. Nem másért, de nem is igazán hallottam róla mind ezidáig – ami tudom, nagy szégyen, nem is győzők eleget pironkodni miatta. Sokat gondolkoztam azon, hogy írok egy recenziót a műről, de ehhez én még kevés vagyok. Kismilliónyi kidobott piszkozat után találtam rá az alábbi recenzióra, ami nemcsak a szóban forgó művet, hanem Derrida világát is bemutatja.
Jacques Derrida (El-Biar, Algéria, 1930. július 15. – Párizs, 2004. október 8.) nagy hatású és nagy vitákat kiváltó kortárs, posztmodern francia filozófus. A jelentés, értelem és ezek elméleteinek újszerű megfogalmazása gondolkodása eredetiségét tükrözi: nevezetes módszere a dekonstrukció, melyet mind a filozófiában mind az irodalomelméletben alkalmaznak (főként ez utóbbiban lényeges a konstruktivizmussal való szembenállása). Lényege a fogalmak, illetve irodalmi alkotások lebontása, visszabontása és sokszor a szabad asszociáción alapuló újraépítése, melyet újabb visszabontás követ, anélkül, hogy valaha is végső értelemmel bíró interpretációhoz jutnánk.
A filozófiatörténetben kimutatja, hogy a filozófiai rendszerek alapvető ellentétességekre épülnek (például jó-rossz, külső-belső, egyes-általános), mely párok egyik tagját a rendszer előnyben részesíti a másik rovására. Az előnyben részesített fogalomnak azonban Derrida szerint csak a másik fogalommal való ellentétében van értelme. Tagadja, hogy a filozófia általános célja, a végső, lezárt rendszer lehetséges lenne. Lényeges fogalma az elkülönböződés(différance- szándékos betűcserével), mellyel a dolgok különbségükben történő megjelenését, különbségükben való létét érzékelteti, valamint a kiegészítés (suppléer), amely a dolgok különbözőségéből eredő hiányra vonatkozik. A szubjektum nem centrum, középpont, hanem bizonyos konstrukciók állandóan változó összessége. Az ember hiányaiból építkező lény, aki a folyton mozgásban lévő különbségek alapján fedezi fel a dolgok értelmét, ennek során pedig újabb és újabb kiegészítésre szoruló hiány keletkezik: nincs végső értelem, csak az interpretáció előrehaladása.
Mivel a francia filozófust erőteljesen foglalkoztatta a nyelv kérdése, munkássága az irodalomelméletre és az irodalomtudományra is nagy hatást gyakorolt. Derrida nyelvfilozófiájára jellemző, hogy a nyelv metaforikusságát hangsúlyozza. A nyelv ezek szerint nem nevez meg semmilyen transzcendens jelöltet, és nem a referencia (vagyis a valóságra való vonatkozás, a valóság megjelenítése), hanem a metaforikusság jellemzi: a nyelvi jelek egymásra utalnak, egymást tükrözik. A szövegek értelmezése során emiatt soha nem juthatunk el egy végső, önazonos jelentéshez, a szöveg ezért kimeríthetetlen. Másfelől Derrida hangsúlyozta, hogy minden szöveg heterogén, egymást kizáró jelentésekből áll. Ez a nyelvfelfogás egyébként szintén jellemzi Paul de Man műveit, aki Derrida jó barátja volt, és a dekonstrukció amerikai ágának legfontosabb képviselője.
Élők vagy holtak a kísértetek?
Úgy gondolom, ha Jacques Derrida magyarul Marx kísértetei címmel 1995-ben megjelent művéről elmélkedünk, akkor a szerzőnek nem csupán a magyar szellemi életben oly mély nyomokat hagyó Grammatológiáját, majd Szókratészről, Nietzschéről, Freudról, Husserlről és Heideggerről szóló filozófiai, kultúrtörténeti eszmélkedéseit kell állandóan a figyelem előterében tartanunk, hanem nagy történelemfilozófiai kísértetét is, amelynek - úgy lehet - első megragadási kísérlete a Spectres de Marx című műve. Ez az írása nem keltett oly széleskörű visszhangot a jelenkori magyar szellemi életben, mint amilyet megérdemelt volna. A recepciós egyidejűség bizonytalansága a kor szellemi tájékozódásának ideológiai egyoldalúságában gyökeredzik és nem Derrida "időszerűtlenségéből" ered. Derrida szellemének dekonstruktív mobilitása természetesen ebben a művében is maradéktalanul jelen van, s a dialektika megszüntethetetlen működése következtében betölti azt akonstruktív szerepet is, amely egyedül adja az értelmiségi tevékenység hitelét. Mind ezt megfontolva, ezúttal nem az életmű filozófiai-szakmai aspektusához közelednék, hanem Derridát mint moralistát kérdezném ki, tudván, hogy a moralitás munkásságának egyszerre ereje és gyengesége. Nemrégiben Az időszerűtlenség erénye címmel jelent meg Perecz László tollából egy figyelemre méltó írás Derridáról.
Ez az eszmefuttatás ráirányítja a figyelmet arra a kérdésre: vajon valóban időszerűtlen-e az az ügy, amelyet Derrida e művében képvisel? Csupán az időszerű-e, amit a tömegmédia annak minősít, és minden írott és elektronikus csatornán a tudatokba sulykol, avagy vannak-e a létnek olyan széles övezetei, amelyekre sötét árnyék vetül, de ettől még azok nagyon is valóságosak maradnak, mivel létezésüket maga a lét biztosítja? De elöljáróban azt is megkérdezhetjük : tulajdonképpen mi is az az ügy, amely állítólag időszerűtlenné vált? Derrida újra és újra visszatér kiindulópontjához, ez egy irodalmi mű, Shakespeare Hamletjének néhány sora, amely Arany János halhatatlan fordításában így hangzik : " Kizökkent az idő, -ó kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt".Derrida nem hagy kétséget afelől, hogy-felfogásában-az idő attól zökkent ki, hogy az erkölcsiséget érte sérelem, s hogy a tételes jog nem harmonizál egy magasabbrendű joggal, s ez a jog - az igazságosság. De hiszen-vélhetjük-a legutóbbi történelmi horderejű változások éppenhogy leküzdötték a jogtalanság és igazságtalanság gonosz rendszerét, és Eduárd Sevardnadze Moj vübor című művében kifejtett korszakos megállapításához híven "az emberiség visszatért a civilizáció normális útjára".
Azaz-az idő helyrezökkent! Azonban Derrida mintha nem lenne meggyőződve erről, szemére hányja például Fukuyamának, hogy rövidre zárja a világtörténelmet a diadalmasan bevégző liberális demokráciával, amely felszámolja az összes régi -új bűnlajstromot. Azaz nem szól a "civilizáció normális útján" lépten-nyomon ma is elénk bukkanó terrorról, az elnyomásról, a megtorlásról, a kivégzésekről és a népirtásról.Mi jellemzi ma a kizökkent időt helyretoló liberális demokráciákat Derrida szemében? "A munkanélküliség, a hajléktalanok serege, a piac anomáliái, a külső adósságteher, a fegyveripar és - kereskedelem, az atomarzenál, az interetnikai háborúk, a terrorista maffiák, a drogkonzorciumok, a nemzetközi jog állapota, a szörnyű tényleges egyenlőtlenség, ma inkább mint bármikor az emberiség történelmében", stb.,stb. Úgy véli Derrida : ki kell kiáltani, hogy "az erőszak, a kizárás, az éhség, azaz a gazdasági elnyomás soha nem érintett még ennyi emberi lényt a világ és az emberiség történelme folyamán,... semmiféle haladás nem feledtetheti, hogy soha, abszolút számban soha még ennyi embert, asszonyt és gyermeket nem tettek szolgává, nem éheztettek és nem pusztítottak el a Földön. Megdöbbentőnek lehet ezt tartani a tökéletesen "időszerűtlen" szöveget, amelyet a sajtóban és a szakorgánumokban megjelenő tengernyi információ, adat és statisztika támaszt alá.
De vajon magányos próféta-e Derrida, aki a pusztába kiáltja jeremiádáit? Nem a már nem létező marxista írásbeliséget hívnók tanúul amellett, hogy Derrida nem különc, nem Sancho Pansa, nem vértelenné szikkadt kísértetek "bűvölője", hanem egy világot átfogó, tisztellettel övezett instanciát idéznénk meg, a római katolikus egyház örökérvényű enciklikáit, amelyek beszédesen világítják meg : miképpen járt el az a nagy "narratíva", amely jelenkorunkban kerekre zárván a történelmet, visszatolta a Marx kísértetei által kizökkentett időt a civilizáció normális útjára ." Nincs mód hosszasabban elidőzni XIII. Leo pápa 1891- ben kibocsátott Rerum novarum című körlevelénél, sem ennek századik évfordulóján, a jelenlegi Szentatya, II. János Pál által közzétett Centesimus annus című enciklikánál, ehelyett a Rerum novarum negyvenedik évfordulójára XI.Pius pápa által publikált Quadragesimo anno című enciklika néhány megállapítását idézzük fel röviden, hogy lássuk : az egyház mint legfőbb erkölcsi instancia folyamatos helyzetértékelése és intelmei ellenére miként haladt a "civilizáció normális utján" a totalitás, felé amely megkérdőjelezett és felszámolt minden más "grand récit"-t, minden más, hiteltelenné és érvénytelenné vált "nagy narratívát". XI. Piust is a "kizökkent idő" következményei nyugtalanítják, midőn ezt írja a Quadragesimo annoban: "
A gazdasági hatalom - és erőkoncentrálódás a modern gazdaságnak mintegy lényegi jegye, olyan gyümölcs, amelyet a gazdasági verseny korlátlan szabadsága teremtett ... ez a szabadság csak a legerősebbeket hagyja meg az élők sorában, azokat,akik mindannyiuk közül a legkíméletlenebbül küzdenek, akik a legkevesebbet foglalkoznak a lelkiismeretükkel, az erő szabad versenye helyére a gazdasági hatalom lépett... a gazdaság világa egészében félelmetesen keménnyé, könyörtelenné, erőszakossá tett." Ebből az egyetlen forrásból - teszi hozzá a Szentatya - " kétágú folyam tört a felszínre: az egyik a nacionalizmus, vagyis a 'gazdasági imperializmus' folyója, a másik meg az éppoly átkos halálfolyam, a nemzetközi finánctőke, vagyis a 'nemzetközi imperializmus' ". E rövid szövegből is látható, hogy a Szentszék ekkor nevén nevezte a dolgokat, XI. Pius még tudta azt - amit jelenkori politikusaink a tudatok elhomályosításának céljával tagadnak vagy elhallgatnak -, azt ugyanis, hogy a " nemzetközi finánctőke" létezik, hogy az nem más, mint "nemzetközi imperializmus" és hogy a "nacionalizmus" ennek a képződménynek a szülötte, és azt nem lehet későbbi konstrukciók számlájára átkönyvelni.Egyetlen korabeli marxista teoretikus sem fejezhette ki mindezt meggyőzőbben, mint a Quadragessimo anno, mint XI. Pius pápa enciklikája.
Egyáltalán nem meglepő, ha II. János Pál pápa a La Stampának adott interjújában szószerint megemlítette, hogy " Marx a maga módján ugyanazokat a negatív tényezőket rögzítette, amelyekről XIII. Leo pápa enciklikája, a Rerum novarum szól". Az egyházfő, Krisztus földi helytartója éles szavakkal ítéli el már 1931-ben a "manchasteri liberalizmust", amelyet manapság ráborítanak Közép-Európa népeire. Az enciklika nemes felindulással utasítja el a tőkés liberalizmus olyan találmányait, mint a "szabad munkaerőpiac", állítván, hogy az ember, Isten teremtménye és képmása nem lehet adás - vételi tárgy, piaci árucikk. Úgy tetszik, XIII. Leo és nyomában XI. Pius is keresték a találkozást Marx kísértetével, mivel - ha nem is végcéljuk és levont konzekvenciák, - kiindulópontjuk azonos volt. "Az emberi közösség egyre nyilvánvalóbban két osztályra különült" - panaszolja XI.Pius, s van-e valaki, aki nem emlékszik a Kommunista Kiáltvány bevezető megállapításaira, miszerint " az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy, egymással homlokegyenest szembenálló osztályra: burzsoáziára és proletariátusra."
E rövid-látszólagos-kitérőt azért volt szükséges megtennünk, hogy egy kétségbevonhatatlan tekintélyű instancia hitelével igazoljuk: Derrida - ha itt kilépett is a szakfilozófia fogalmi hálójából, és esszéisztikus valőrrel a történetfilozófia végső kérdéseihez közeledett, nem mint magányos értelmiség "azonosította" Marx kísérteteit. Ellenkezőleg: széles szellemi övezetben járt.Olyan övezetben, amely szintén megerősíti: az új totalitás új nagy narratívája létezik, és nem fantom és szintén nem kísértet, mely a "mondializmusról" és a "globalizmusról" szóló populista szólamok indokolt diszkreditálásának ürügyével nem semmisítheti meg. Derrida tehát nem hiszi, hogy a kizökkent idő helyre lenne állítva akár mint Szellem / Geist /, Kísértet / Gespenst / az igazságosság erkölcsi parancsa, Mindenesetre megtagadva, eltagadva - vagy a "diadalittas beszély" által elhallgattatva is - él és időszerű, mint ahogy az egy igazi kísértethez illik.A tételes jogon túl létező igazságosságért folytatandó küzdelmet, a kizökkent idő helyretolását Derrida az értelmiségre súlyosodó felelőségnek tartja.Vajon honnan ered nála a moralitásnak ez az intenzív jelenléte? Ismert, hogy Derrida algériai zsidó családból származott, s noha ő és környezete nem volt szenvedő alanya a holocaustnak, de az erről szerzett Tudás befolyásolja és meghatározza egész gondolkodását és szociális érzékenységét. Innen ered a héber RUAH szellemében érzett gyötrő felelősége, innen emelkedik fel fogalmiságának egyik jellegzetes idolja, a GYÁSZ szelleme, innen ered felfokozott érzékenysége a peremen élőkkel, a kizártakkal, az elnyomottakkal, a kizsákmányoltakkal a megalázottakkal, a bárhol és bármiért meggyilkoltakkal szemben.
Az ellenük elkövetett bűncselekmények mind--mind a kizökkent idő a kizökkent idő helyretolásának útjában tornyosuló akadályok. Derrida tükrébe tekintve nem kerülhető meg a kérdés: vajon miképpen viseli korunk humán értelmisége az erkölcsi felelősség általa megjelölt terhét, amelyet Julian Benda vázolt fel egykorLa trahison des clercs című művében? Visszahangzik -e Derrida szenvedélyes kísértet- megidézésére az írástudók szava? Erre a kérdésre ma nagyon bizonytalan választ lehet adnunk. " Ez a diadalittas conjuráció valójában tagadni igyekszik és ezáltal elleplezni, hogy soha, mióta világ a világ, nem volt ennyire gyászos, fenyegető és fenyegetett annak horizontja, aminek túlélését ünnepli"--közli velünk Derrida.A médiáknak szemére hányja, hogy "a liberális kapitalizmus győzelmét azért zengik csupán, hogy elleplezzék - elsősorban önmaguk előtt-, hogy ez a diadal még soha nem volt ennyire válságos, törékeny és fenyegetett .... katasztrofális és alapjaiban véve gyászos ." Derrida megállapításai módszertanilag túlmutatnak a marxi életmű jelenkori magyarázatain, amelyek arra törekszenek, hogy" a politikai, imperativust egy klasszikus életmű nyugodt magyarázgatásával semlegesítsék vagy tompítsák el. Szerzőnk kilép a politikai filozófia köréből, midőn ráolvassa az értelmiségre, hogy a követett sztereotípiák " egy potenciális erő " semlegesítésére szolgálnak, azért, hogy " elnémítsák benne a lázadást " ..... s hogy hallgatás övezze " mindazt, ami... nemcsak megfejtésre kötelez, hanem tettre, vagyis arra, hogy a megfejtésből olyan transzformáció legyen, amely megváltoztatja a világot.S itt még csupán a legkülönfélébb diszciplínák általánosan elterjedt metodikájáról van szó, a tudatok manipulására, /értsd: elködösítésére / irányuló" neue Unübersichtlichkeit"/ új átláthatatlanság/ masszív ideológiájáról.
Van azonban Derridának keserű szava az olyan" diadalittas beszélyről" is, amelyben a kísértet vészes és pusztítóan félelmetes.Ekkor a diskurzusban a történelem helótáival szembeni viszolygó ellenérzés fejeződik ki, azaz akarva akaratlanul az újkori" kizökkent idő" legitimálása és affirmációja. Ez a jelen - és a múlt? Derrida nem riad vissza attól, hogy kimondja a nagy titkot: "A fantomra, amit a kommunizmus képviselt .....félelmetes és könyörtelen háború volt a válasz, és egyedül ennek folyamán volt képes a leninizmus majd a sztálinista totalitarizmus a hullamerevségig szilárdult szörnyűséggé válni.Ezt a történelmileg igazolható megállapítást nyílván riadtan utasítja el a " diadalittas beszély", márcsak ama lapos hiedelem jegyében is, hogy az "idő helyretolása" a jelen időben örökérvényű és többé megkérdőjelezetlen, azaz a kísértet végérvényesen hatott. Erre az eszmélkedésre alapoz Derrida egyik fő vitapartnere, Francis Fukuyama is, aki - Jürgen Habermas kifejezésével - a "nachträgliche Revolution" során a másodszori "nagy polgári forradalmat" élte át és a liberális demokrácia győzelmében deklarálta és konstituálta a történelem végét.Ilymódon beteljesedett hát Hegel víziója: a világszellem bolyongásai után visszatért önmagához, / Az ünnepi zengésben senkit sem zavar az a tény, hogy Hegel számára ez a porosz monarchia banalitásában testesült meg./ Fukuyama lelkesült, egy rövid történelmi pillanathoz kötött naiv hiedelmével szemben Derrida rámutat a jelenkori banalitás ijesztően torz voltára / fentebb idéztük erre vonatkozóan néhány megállapítását /. Talán kiegészíthető ez még a közismert ténnyel, hogy a liberális demokrácia, mint "a történelem vége" csillogó idolja csupán Nyugat- és Észak --Európa, Észak - Amerika szegélyein, és - nagyon is kérdéses formában - Kelet- Ázsia peremén létezik /hogy miként jött létre, itt nem részletezhetjük /. A világ további kétharmada, háromnegyede állapotáról Derrida találó képet festett, ezt se ismételgessük. Ma már a szakirodalom egyre inkább nem kétharmad, hanem húsz- nyolcvan százalékos osztású társadalomról beszél . A "gonosz birodalmának" totális összeomlásával azonban nem csupán egy antidemokratizmusra épített államrezon omlott össze,hanem súlyos - ha éppen nem végzetes - csapás érte a nemzetközi munkásmozgalmat is.
A szocialista, szociáldemokrata pártok mindenütt jobbra tolódtak, a szakszervezetek gyengülőben, nem csodálható, ha az enciklikák által is megnevezett "nemzetközi fináctőke" világszerte-demográfiai ürügyek leple alatt általános támadásba lendült a néptömegek jogai, szociális ellátása, egészségügyi biztonsága ellen. / A valódi ok nyilvánvaló: előnyösebb pozíciók biztosítása a nagy érdekcsoportok egymás elleni konkurenciaharcában./ Ebben az - enciklikai kifejezéssel élve - " kegyetlen és könyörtelen " küzdelemben a tőke legyőzte és egyúttal elveszítette természetes vitapartnerét, a munkásosztályt, amellyel pedig kompromisszumra léphetett volna. /Több történelmi szegmens példája bizonyítja, hogy ez lehetséges volt és társadalmi békéhez, egyensúlyhoz vezetett ./ E totálisnak hitt győzelemmel a kontrahensek más dimenzióba léptek.Úgy tetszik, " terméketlen félreértés " működik itt : Shakespeare és Derrida számára az igazságosságot ért sérelemtől zökkent ki az idő, és az erkölcsi parancs ennek helyreállítását követeli meg.
A " diadalittas beszély " számára az idő kizökkenését a " negyedik rend " felhorgadása idézte elő, s ennek letörésével folytatható a "civilizáció normális útja ." A két beszély közt - úgy tetszik - nem lehetséges a dialógus.S vajon mit nyert a dialógusra kész munkásosztály helyett a "diadalittas győző"? Derrida felsorolja ezeket, részben megismételhetjük, részben kiegészíthetjük diagnózisát : a tőke megnyerte az ellenállás torz pótlékát : a nemzetközi terrorizmust, a "bellum omnium contra omnes" jegyében a bűnözés ijesztő mértékű kiterjedését, mint a társadalmi lezüllés biztos jelét, a tömeggyilkos etnikai viszályokat, amelyek már aligha gyűrhetők le többé rendőri eszközökkel, mivel ezek az új totalitás törvényszerű lényegéhez tartoznak, azaz gyökereik mélyebbre nyúlnak-éppen a szociális szférába, amelynek gondjai a közeljövőre prognosztizált demográfiai robbanás, és az azt kísérő fanatikus ideológiai képződmények okán is beláthatatlan történésekhez vezetnek. A fentebb idézett pápai enciklikák szinte drámai hangon figyelmeztettek veszélyekre, amelyek a kompromisszumkészség hiánya miatt bekövetkezhetnek.A Kiáltvány a történelmet osztályharcok történetének vélte, "amely mindenkor az egész társadalom forradalmi átalakulásával, vagy a harcban álló osztályok együttes pusztulásával végződött"
Azt lehet gondolni, hogy ez a második " végeredmény " is alternatívaként merülhet fel a horizonton.Derrida az Új Szent Szövetség rendszerének láthatárán a GYÁSZ triumfálása jegyében a törékenység és fenyegetettség sziluettjét vizionálja.Derrida gondolkodásában a Heideggernél kitüntetett helyre került GOND és SZORONGÁS kísértetei az oly érzékletesen leírt "láng és a hamvak" irányába haladnak.Ez lehet talán a "diadalittas győzelem" végső ára? Lehetne hinni még a tudományban.De vajon lehet- e? Teller Ede, a neves fizikus, aki a hidrogénbombát függesztette az emberiség fölé,egy közelmúltbeli interjújában úgy vélte: " az emberiség a kollektív elbutulás felé halad.... a szellemi értékek egyre lejjebb kerülnek." S egyúttal ő az, aki ugyanebben a nyilatkozatában kétségbevonja a társadalomtudományok létjogosultságát, a szociológiát mesebeszédnek minősíti . Azt lehetne tehát gondolni, hogy Derrida kísértetidézése is a negatív utópiák körébe tartozik. A filozófusok végül is nincs / nem lehet / víziója a posztkapitalista világról, nem hisz osztályokban, pártokban, államrezonokban, az "új internacionálét" a szellem "ellenösszeesküvésének" tartja, így hát éles kapitalizmuskritikáját a kapitalizmus ugyanúgy képes domesztikálni, mint azt egykor a kritikai elmélettel, a Frankfurti Iskola kultúrkritikájával tette.
De mindez azt jelenti talán, hogy a Derrida által megidézett marxi kísértetek léggé lényegültek? Aligha! Állandó és szüntelen életre keltésükről maga a tőkés rendszer gondoskodik, új és még képzelhetetlen formában történő felbukkanásukkal folyamatosan számolni kell.Így hát az értelmiség előtt is az az alternatíva áll : megszólaláshoz segíti-e a kísértetnek látszó Szellemeket, avagy ellenkezőleg : elnémításukban segédkezik.Derrida világosan megjelöli ezt a válaszutat, ahonnan nincs harmadik elágazás . S mégis : van posztmodern válasz is : kinek - kinek megnyugtatásául talán az is elgondolható : hátha a Shakespeare-i vízió, az erkölcsi világrend helyreállításának parancsa káprázat volt csupán, hátha Hamlet atyját a " civilizáció normális útján " csak a neki természetesen kijáró atrocitás érte, s szó sem volt arról, hogy ettől kizökkent volna az idő, helyesebben talán éppen ezzel zökkent a helyére.Ha így lenne, ezzel a circulus vitiosus is bezárulna, a kizökkentnek vélt idő helyretolása végérvényesen időszerűtlenné válna, hiszen az igazságosság - úgy lehet - nem áll a tételes jog fölött, ennek ellenkezőjét csak a fantaszták képzelik.
Illés László
Forrás: //mek.oszk.hu/00000/00073/html/
