Bezárult a kör, farkába harapott a kígyó – metaforikus hasonlatok tömkelege tódul agyamba metamorfózismentességet hűen tükröző hír hallatán: sehogy akaródzik az RMDSZ-nek és a Néppártnak megegyeznie Marosvásárhelyen.

Végül is ott sem volt, ahol egyszer volt, a Kombinát füstjén innen, a Hidegvölgyi cigánysoron túl, szóval ott sem vagyunk, ahol már egyszer voltunk, hogy legyen közös lista, úgy a megyeszékhelyen, mint a megyében, mondotta volt Szilágyi Zsolt ajánlatként.

Ő persze tudta, bárhogy, csak ne a tulipán égisze alatt, tudták ezt odaát is, így ők meg kiadták az ukázt le és fel: bárhogy is, csak legyen, de az inkább sehogy se. S lesz is sehogyan se, főleg, ha így megy tovább, játsszuk ezt a többpártrendszeres versenyhelyzet nevű luxusjátékot, ahol senki sem nyerhet igazán, de a nagy többség legalább bizton veszít.

Olcsó csemerkedés utáni hitvány zelegorkodás, orkok pedig vannak jócskán, elég csak a hivatásos vezetők és fizetett komisszárok írásaiban felfedezett, egy pixelre jutó helyesírási hibák számolásában elmerülni. Elmerülni pedig egyre többen fogunk, főként a nyomorban, na meg a London Times álláshirdetésének rovatában, de legalább fejben osztjuk és szorozzuk, konvertáljuk át a jó öreg román oroszlánra az angol fontot, ezzel is bizonyítva magunknak, legalább amúgy, freudilag, hogy még visszajövök az angliai mosogatásból, igen.

Langyos az idei február, akárcsak az erdélyi magyar politika, annyira nincsenek lényeges kérdések napirenden, hogy annál már csak a hó hiánya feltűnőbb, lassan feltámad a szél, délről fúj, némi keleties beütéssel, és egyre inkább erősödik, ahogy az elvándorlás is.

Az ördöszekér pedig balkáni mánélé dallamára játszadozik a légáramlattal, rajta próbálunk megkapaszkodni mi, néhányan, akik maradtunk, elvégre a hátrahagyott üres üvegek visszaváltásából is egész jól meg lehet élni, a villanyt pedig majd csak lekapcsolja valaki, lőn sötétség!

És lőn sehogy se, és lőn senki se!

Utóbbiak seregestől...