Olvasom a Maszol.ro-n Borbély Lászlóval készült interjút. Egy adott ponton arról mesél a politikus, hogy ő mindenkit vissza szokott hívni.

Nos, ezt tanúsítani tudom, íme a történet úgy, ahogy mi megéltük:

2002-2003 környékén, naiv ifjonti hévvel, és az Orbán-kormány utáni polgári körös korszakban nekiálltam szervezni az Erdélyi Polgári Kört - Budapesten. Sok vizet nem zavartunk, de biztosak voltunk benne, hogy majd megváltjuk a világot.

Sikerült egy szép mennyiségből álló könyvadományt összegyűjtenünk, amit a vásárhelyi Bolyai Farkas Líceumnak szerettünk volna eljuttatni. Fel is hívtam őket, hogy fogadnának-e, persze, válaszolta B. István igazgató, aki szegény nem tudta, meg se fordult a fejében -, hogy mi nem tudjuk, de erről majd később...

Nos, Sasikának volt egy Iveco márkájú teherfuvarozója, Dávid amúgy is szeret csavarogni, bepakolunk, megyünk. Így is lett, kitömtük könyvekkel az Ivecót, aztán uccu neki, meg sem állunk a Királyhágóig, ahol eszünk jó kis miccset. Örültünk, mert úgy érzetük, hogy bizony kicsit megváltjuk a világot – nem is kicsit, ne szépítsük, hősként gondoltunk magunkra.

Mindenesetre még messze volt még az EU-csatlakozás, a román–magyar határon nem sok változást érezni a ’90-es évek eleje óta, de mi az nekünk. Hát, a magyar vámon simán átjutunk, a román már döcögősebb.

A vámos és köztem zajló párbeszéd valahogy így foglalható össze röviden:

 - Mi van az autóban?

 - Könyvek.

 - Számla?

 - Nincs, adományként kaptuk...

 - Szállítmányozási papír?

 - ???

 - Aham, akkor az a papír, amit akkor adtak, amikor leplombálták a csomagteret...

 - WTF? Nincs plomba a csomagtéren...

 - Akkor hogy pakolták fel?

 - Nehezen, de lehordtuk valahogy hárman a lépcsőn

Nosza, kiderül, hogy akár adomány, akár nem, papír kell, olyan papír, ami dováda, azaz, legyen rajta stampilá... Nem akarnak átengedni, végül kiderül, hogy létezik egy módszer, kiállítanak ők valami papírost, amihez persze előbb mi kell benyújtsunk egy csérérét.

Megírom, benyújtjuk, megkapnánk a papírost, de kell az adományt fogadó intézetnek, cégnek, egyesületnek akármi, a kód nemtudomije... Ami egy számsor, de a Bolyaiét nem tudom, nem tudjuk.

Amúgy kedvesek a vámosok, miután szénné röhögték magukat rajtunk egész segítőkészek, telefonálhatok Vásárhelyre a Bolyainak, abban a reményben, hogy délután még ott van valaki. Szerencsénkre B. István, az igazgató nem a meditárrán munkamorállal megáldott ember, így délután is bent tanyázik, szerintem kiverte a hideg verejték, amikor felvette a telefont, majd meghallja a vonal túlsó végén:

 - Buna ziua, de la Vama Bors va sun... (Jó napot, a borsi vámudvarból telefonálok)

Átadják nekem a kagylót, beszélek, kód nemtudomije megvan, papíros kiállítva, mehetünk tovább, jelentkeznünk kell a vásárhelyi vámudvarban, ott elkönyvelik a vámot, vagy mi szokott ilyenkor történni.

Késő estére érkezünk, egyenesen haza hozzám, hisz ilyenkor minek menni vámudvarba, ráér majd holnap. Be is megyünk másnap, ahol jön a hideg víz: hova tűntünk el majd' 24 órát a borsi vámtól idáig, miért nincs leplombálva az autó (ez valami fixa idea náluk), hol van a lista az árúról stb.

Kocsit lefoglalják, 3 napot kapunk, hogy elrendezzük a papírokat. Kell egy engedély a könyvtár igazgatójától, hogy nincsenek uszító könyveink, persze azt sem tudjuk, hogy mi van az autón. Végül elkészül a lista, könyvtáros igazgató bácsi rábólint, kell még stámpila, dováda, cséréré, és megint stámpila, megint dováda, megint cséréré és már szinte biztosak vagyunk benne, hogy sosem szerezzük vissza az autót, számolgatjuk, hogy hány évig kell Sasinak ingyen melóznunk egy Ivecóért cserébe.

Szomorú fejünket az igazgató irodájában dugjuk össze egy kis tanácskozásra, ahova megérkezik Sz.I., aki némi töprengés után csak annyit mond: „felhívom Borbély Lacit”.

Fel is hívja, beszélnek, majd közli velem, hogy este még hívjam fel, ideadja a telefonszámot, hogy meséljem el, mi járatban vagyunk. Este felhívom, elmesélem, annyiban maradunk, hogy másnap reggel visszahív. Na, azt várhatom, gondoltam, hisz miért pont engem hívna vissza, pont Borbély, ugyan már...

Áldott jó emlékű Nagymamám meglepetését sosem felejtem el, amikor másnap ő veszi fel a telefont, és meghallja: „Jó napot kívánok, Borbély László vagyok”.

Szegény Borbély végighallgatta egy nyugdíjas erdélyi magyar asszony panaszait, amíg én a telefonhoz értem, de nem tűnt haragosnak. Elmondta mit kell tennünk, hova menjünk további papírokért stb.

A harmadik nap délutánján lepakoltuk a könyveket a Bolyaiban, és indultunk vissza Pestre. Szóval, igen, Borbély tényleg visszahív, ha kerested, ez személyes tapasztalatom, mai napig hálával gondolok arra, hogy mekkora szarból húzott ki minket, kis nyikhajokat, akik meg sem gondolva a dolgokat nekivágtunk világot váltani.