Lehet-e kisebbségiként teljes értékű életet élni? A kérdés filozófiai mélységű, és tájainkon – úgy tűnik - sosem veszti el adekvát mivoltát. A kérdésben megannyi fogalom: kisebbség, élet, teljesség, érték, melyek külön-külön is meghatározásra, minimum körülírásra szorulnak, irodalmuk mára könyvtárnyi anyagot tesz ki. Ami viszont engem - most és itt – érdekel, az a mi, erdélyi magyarság, kisebbségünk.

Ez a kisebbség politikai fogalom, nemzeti-etnikai vonatkozásán túl most mélyebb rétegeivel nem foglalkozom, ugyanis, amiről beszélni szeretnék az politikai természetű. Makkai Sándor kiáltványnak is beillő vitairata, a „Nem lehet” úgy tűnik mára sem vesztette el aktualitását.

Az 1920 óta eltelt közel száz esztendő során újra- és újra előkerül, vitába szállnak vele, többnyire ellenezve annak sarkos megállapításait. A kommunista diktatúra összeomlása után is jelent meg olyan kötet, amelyik az addig megírt, elgondolt érveket rendszerezte. Ami engem érdekel, az ennek a kérdésnek pártpolitikai vetülete, és az időnként Shakespearet is megszégyenítő tragikomédiává váló erdélyi magyar-magyar pártverseny tanulságainak a Makkai-féle nem lehet szinte létparancsával összevetni.

Közismert, az Erdélyi Magyar Néppárt létrejöttének célja az erdélyi magyar politikai piacon egyeduralkodó RMDSZ monopóliumának megtörése. Ugyancsak közismert tény, hogy az EMNP egy felülről, és kívülről, azaz Budapestről megalkotott párt, vagy legalábbis erősen budapesti támogatottságú, hogy finoman fogalmazzunk. Az elmúlt időszakban viszont a monopólium megtörésére való irányultság, ami korábban létének legfőbb indoka volt, mintha eltünedezni látszana, helyette valamiféle könyörgésnek is tűnő kiegyezés kikényszerítése jelent meg, ami a kötelező, józan paraszti ész által is diktált kérdések feltevésén túl egy problémára is felhívja a figyelmünk: ideje lenne a lehet-nem lehet Makkai által elindított disputát lezárni azzal, hogy bizony, vannak olyan dolgok, amelyek kellenek, de nem lehetségesek. (És olyanok is, amelyek lehetségesek, viszont nem kellenek!)

Azaz, egyfajta bölcs helyzetfelméréssel beismerni önmagunk számára azt, hogy a kisebbségi lét teljessége még megélhető, de ennek a megélésnek a politikai dimenziói mioritikus tájainkon nem lehetségesek, azaz a kisebbségbe szorult erdélyi magyarságnak lehet, hogy kell a többpártrendszer, a demokratikus pluralizmus, viszont megvalósítása nem lehetséges anélkül, hogy ne csonkítaná meg önmagát.

A Makkai-disputa 50 éve alatt hozzászólók között olvastam egy erdélyi értelmiségi elemzését az áruló (megalkuvó) kérdéséről. (Nevére sajnos nem emlékszem...) A kérdés alapvetően az volt, hogy mennyiben ítélhető el az az erdélyi magyar értelmiségi, aki a kommunista diktatúra ideje alatt (de akár azt követően is) a román hatalommal való kiegyezése során a kisebbség túléléshez szükséges intézményeinek a fenntartásában, megtartásában elévülhetetlen szerepet játszott? Ez az ellentétpárra épülő kérdés, megalkuvás, kontra ellenállás, küzdelem ma sem lanyhul, annyi újdonság viszont van, hogy az erdélyi közbeszédben a Budapestről exportált, mindent leegyszerűsítő retorika is megjelent.

Filozófiai mélységű válaszokat nem tudok adni a kérdésre, a politikai természetű viszont kínálja magát, és az idő válaszolta meg nekünk: a bukaresti hatalommal való kiegyezés/alku hiányából egyenesen következett volna intézményrendszerünk szétesése, ami – talán nem túlzok – végzetes csapást jelentett volna közösségünkre. Ezen felül az újkori értelmiségi rétegnek nem sikerült mindig és mindenben megértetnie magát a szélesebb erdélyi közvéleménnyel, így pl. Markó Béla azon intelmei, amelyek arról szóltak, hogy Magyarország – és főleg a jobboldali, nemzeti kormányok – tervszerű agyelszívást hajtanak végre Erdélyben jobbára visszhang nélkül maradtak, vagy heves ellenkezést, indulatos, személyeskedő támadásokat váltottak ki. Holott a képlet egyszerűnek tűnik, és, lévén politikai természetű a kérdés, elég, ha az érdekek egyezőségét, avagy ellenkezőségét vizsgáljuk meg.

Az erdélyi magyarság első számú, a mindent felülíró érdeke a szülőföldjén való megmaradás. Magyarország egyik, ha nem is mindent felülíró érdeke a demográfiai mutatóinak kiegyenlítése, azaz a népességfogyás megállítása, lassítása.

Véleményem szerint, mivel önmaguk számára nem egyformán fontos értékkel bír a fent nevezett érdek, így a látványosabb összeütközéseket eddig elkerülte az erdélyi magyar és a magyarországi magyar politikai elit, ám a látvány hiánya nem kéne egy gondolkodót se megtévesszen. A mélyben zajlanak már azok a folyamatok, amelyek elindítójának eredeti szándékától függetlenül (így tételezve fel a jó szándékot) az agyelszívást segítik. A Sapientia egyetem létrehozása, és támogatása (leginkább a nagy múltú Babes-Bolyai hátrányára), a teljesen magyar nyelven zajló felsőoktatás vitájában anyaországi részről érkező moral support (a magyarok helyi munkaerőpiacról való kisodródása kedvez a magyarországi gyöngyhalászoknak), vagy legújabban a lakásépítéshez felvehető magyar állami hitel határon túlra való kiterjesztése, ami szintén elvándorláshoz vezethet, ahogy arra Horváth István szociológus is felhívta a figyelmet, itt a fiatal diplomások távozásával kell számolni elsősorban. Annyit tennék hozzá, hogy ebben az esetben IS.

Szóval: lévén, hogy a fent vázolt érdekütközés a két különböző fontossági sorrend miatt nem vált még látványossá, az csak annyit jelent, hogy egy ész nélkül végrehajtott agyelszívás helyett a gyöngyhalászat stratégiájához nyúltak a budapesti kollégák.

Összességében: az erdélyi magyar–magyar pártverseny nem hozta el az a tabudöntögető közbeszédet, amely a fent vázolt dilemmára és érdekkülönbözőségre legalább a figyelmet felhívta volna, így az a minimum, amit nyereségként elkönyvelhetett volna közösségünk az elmúlt években látványos elemeket, és olcsó retorikai fogásokat sem nélkülöző pártversenyben, nos, az sem jött össze.

Amennyiben a Makkai-vita szereplői közül az RMDSZ-re a megalkuvó szerepet osztjuk (ismét felhívnám a figyelmet eme szerep nem vitatott eredményeire), akkor azt is elmondhatjuk, hogy az örök szembeállóknak, a kurucoknak nem sikerült a nagy áttörés. Holott ennyi próbálkozás (két különböző párt létrehozása) és ekkora budapesti támogatás (egy kétharmados hatalommal bíró Orbán Viktor támogatása!) után illene eredményt felmutatni, csakhogy az erdélyi magyarság – elnézve a választási eredményeket – nem kért az ő szemükben Budapestről irányított pártkatonák hatalmából.

Hogy innen a Makkai-vita kuruc szereplői merre veszik útjukat az jó kérdés, a „nem lehet” dilemmájára viszont az idő, az utóbbi tíz év magyar–magyar pártversenyének az eredménye adott csattanós választ: „nem kell, de lehet” - és ez a kisebbségi lét örök paradoxona.