A szabadság relációs jellemzője a társadalomnak. Ez annyit tesz, hogy nincsenek formai szabályok, melyek jelenléte vagy hiánya utalna a szabadság létére. Minden társadalomban jelen van a beleegyezés szabadsága, a beszéd és cselekvés szabadsága abban az esetben, ha ez fedi az éppen hatalmon lévő erők elképzelését. A szabadság jelenlétének mértéke, ami sehol sem abszolút, annak függvényében létezik, hogy azok, akik gyökeresen eltérő állásponton vannak a társadalmi rend legalapvetőbb feltételezései tekintetében, gyakorolhatják-e vagy sem szabadon abbéli jogukat, hogy másokat is meggyőzzenek nézeteik legitimitásáról. Röviden, csak akkor létezhet szabadság, ha a társadalmi átalakulás lehetősége fennáll.
Ennek következtében létezik egy pragmatikus lakmuszteszt. Ha egy egyén, vagy a meggyőzhetőség érdekében egy csoport bizonyos aktivitásokban szeretne részt venni, és ő illetve az épp aktuális hatalom egyaránt hisznek abban, hogy a hasonló jellegű tevékenységek valóban meggyőzőek tudnak lenni a még elkötelezetlen, nézőpontjuk tekintetében ingatag személyek számára, akkor a szabadság csak látszólag létezik, hisz amennyiben ezek az aktivitások tiltottak, le vannak alacsonyítva, vagy résztvevőiket elbátortalanítják, nos, ebben az esetben a szabadság hiányáról van szó.
Mindez hogyan lehet releváns napjaink felsőoktatási rendszereiben? Sokan azt mondják, hogy nagymértékű akadémiai szabadságot tapasztalhatunk manapság az amerikai egyetemeken, mert bizonyos tevékenységek, melyek mondjuk 1900-ban tilosnak számítottak, és melyek lényegesnek tűntek a szabadság fogalmának kibővüléséhez, ma megengedettek. Ezekbe beletartozik az oktató azon joga, hogy az intézetvezetők nézeteivel ellentétes nézőpontot fogalmazzon meg, és hogy ezeket szabadon kifejezhesse, de pusztán az egyetemen kívül.
Továbbá a nem konvencionális gondolatok megvédésének szabadsága is beletartozik ebbe a sorba, vagy legalább ezek érdemeinek kifejtése egy osztályteremben kialakult vita keretén belül, egy nem polémikus nyelvhasználat segítségével (tehát nem propagandaként) és feltéve, hogy a tanár egy bizonyosfajta morális távolságtartással mutatja ezt be, illetve nem szankcionálja a diákokat azért, mert esetleg konvencionálisabban gondolkodnak, mint ő maga. Nem vonom kétségbe, hogy ezek a szabadságjogok jók lennének, ahogy azt sem, hogy 1915-ben, vagy akár a közelmúltban, az elnyerésükért és megvédésükért tett erőfeszítések lényegesek, fontosak lettek volna.
Azonban ezen jogok léte nem igazolja napjaink akadémiai szabadságának létezését, ugyanis ezek nem érintik a központi politikai küzdelmeket. Nem fogom újra áttekinteni azt az általam jól dokumentáltnak vélt esetet, mely szerint a szövetségi kormány és az amerikai felsőoktatási intézmények 1940 és 1965 között kialakított szoros kapcsolatának egyértelműen korlátozó hatása volt az egyetemi fejlődést és az egyetemi közösség tagjait (fakultás, diákok és ügyintézők) tekintve. Mint azt nagyon jól tudjátok, 1965 óta ezt a kapcsolatot számos, a diákok és a fakultás által kezdeményezett, komoly támadás érte.
Ennek eredményeképp az utóbbi néhány évben sok egyetem újragondolta, egyéb kérdésekkel együtt, a kormánnyal fenntartott viszonyának kérdését. A következmény egyszerű: sok egyetem úgy döntött, hogy olyan dolgokat tesz, melyeket számos ügyintéző illetve az intézmény túlnyomó többsége nem csupán megtagadott 1965-ben, hanem átgondolatlannak minősített, ugyanis „politikai” cselekvés feltételezte ezeket.
Olyan döntésekre gondolok itt, mint például az egyetem területén történő titkos kutatásokra való engedély visszavonása, a hatóságok számára kiadott osztályrangsor visszavonása, és a Reserve Officers’ Training Corps (ROTC)[1] megszüntetése. Véleményem szerint ezek nem eget rengető döntések, mégis megtapsolom őket. Egyet értek abban, hogy ezek „politikai” tevékenységek, de ugyanakkor úgy gondolom, hogy ezek ellentettje is az volt. Minden esetre most csak azért idézem őket, hogy szemléltetni tudjam az elgondolhatatlan tettek mulandó élettartamát.
Zavargások idején a méltányos emberek (és azt gondolom, hogy az emberek többsége méltányos) arra törekszenek, hogy újrafogalmazzák, mely álláspont bizonyul a legalkalmasabbnak a társadalom által felvetett aktuális problémákra. Szeretnék a felsőoktatási intézményekben használt terminológiára, a vélemények kollektív (vagy szervezeti) kifejeződésének alkalmassága mellett érvelni. Vessünk egy pillantást a történelemre. Az amerikai egyetemek háborús időszakban mindig nyíltan a kormányzat mellé álltak. Az első világháború idején a Columbia Egyetemen tanárait elbocsájtották pacifista nézeteik miatt. Csak az indokínai háború során kezdett mindennapivá válni a háború-ellenes lelkület.
A teach-in[2], a petíció, és a felvonulás csupán az első lépésnek minősültek. A moratórium volt a második. Az egyetemi szenátusok által kiküldött, a háború félbeszakításáért való felhívások jelentették a harmadik lépcsőfokot. A Columbia Egyetem szenátusáé az érdem, véleményem szerint, hogy elsőként hozott ilyen jellegű határozatot (1969. szeptember 26-án), őt rövidesen követte a Harvard. A Kambodzsát és Laoszt érő támadások következtében az ilyen jellegű kollektív véleménynyilvánítás sokkal gyakoribbá vált, noha széles körben még mindig „alkalmatlannak” titulálták.
Mindenekelőtt tegyük fel a kérdést, hogy milyen társadalmi funkciót, ha van egyáltalán, tölt be a kollektív véleménynyilvánítás egy olyan intézmény esetében, mely széleskörű nemzeti ügyekben érintett, s mely még pontosabban mélyen ellentmondásos. A válasz az, hogy az ilyen jellegű kollektív megnyilvánulások fenntartói egy szabad társadalomnak. Nem ezek jelenléte, sokkal inkább ezek hiánya bizonyul veszélyesnek, sajnálatosnak. Egy politikai nemzet minden bizonnyal egyénekből áll, és a legtöbb modern államban az egyéneknek jogában áll szavazni. Ugyanakkor sok országban szólás- és írásszabadságuk is van, illetve szabadon gyülekezhetnek, és kampányolhatnak. De akkor is, ha azt mondhatnánk, hogy ezek az emberi jogok teljes mértékben szeplőtlenek, amit én nem állítanék manapság az Egyesült Államok esetében, ezen jogok összessége még nem tud egy szabad társadalmat alkotni.
Tényként kezelhető az, hogy egy nemzet nem csupán az állami gépezetből, a kormányzatból és a szavazó egyének tömegéből áll. Összetételéhez különböző csoportok is hozzátartoznak (melyek formálisan vagy informálisan szerveződnek), illetve nagyobb intézmények egész sorozata. Különösen az utóbbiaknak áll rendelkezésükre vagyon, személyzet és tekintély. Amennyiben hallgatnak minden olyan dologról, mely a homályosan körvonalazott hatókörükből kilóg, jóváhagyják a status quo fennmaradását.
Amennyiben azonban nyíltan beszélnek, talán létrehozzuk azt a légkört, melyet mi folyamatosan, bár szerintem helytelenül, már eleve létezőnek feltételezünk. Különösen két intézmény természetéből fakadóan arra hivatott, hogy örök ellenállásban legyen a kormányzattal, amennyiben hivatásukhoz méltó módon viszonyulnak. E két intézmény az egyház és az egyetem. Azért kell ezeknek örök szembenállásban lenniük, mert elvileg mindkettő olyan értékekhez fordul, és még hangsúlyosabban olyan normákhoz, melyek egy bizonyos társadalom szociális meghatározottságian kívül vagy ezeken túl helyezkednek el.
Nem azt állítom, hogy az egyház vagy az egyetem maradéktalanul teljesíti hivatását. Igen gyakran, sőt, az esetek többségében nem így történik. És ezen a ponton elvesztették becsületüket. Ha egy pillanatig szemügyre vesszük az egyházat, azonnal feltűnik, hogy nem vonakodik nyilvánosan állást foglalni a számos társadalmi problémával kapcsolatban, a szülésszabályozástól kezdve a háborúig és meggyőződése szerint cselekedni azáltal, hogy támogatást nyújt Dél-Afrikában az afrikai forradalmárok számára, hogy részvényein keresztül egy zöldebb befektetésért voksol a General Motors-nál, vagy hogy bojkottálja azokat a bankokat, melyek nem hajlandóak erkölcsi felelősséget vállalni széleskörű kölcsönzői táborukért. Néhány egyháztag helytelennek minősíti mindezt. De a többség nem. Ahogyan sok egyháztag nem érzi úgy, hogy jogait megsértették volna akkor, amikor a kollektív megnyilvánulás nincs ínyére. Normálisként és méltányosként könyvelték el ezeket a dolgokat, nem csupán az egyéni szabadsággal összhangban levőként, hanem a nemzeti szabadság fenntartójaként. Ugyanez érvényes lehet és érvényes is az egyetemre.
A már említett állásfoglalásokkal szemben alapvetően három érvet tudunk felsorolni: a kollektív követelések veszélybe sodorják az egyének jogait; a kollektív megnyilvánulások időigényesek, és elterelik a figyelmet az intézmény alapvető feladatköreiről; a kollektív megnyilvánulások szociális és pénzügyi megtorlásokat vonnak maguk után. Ezek mindegyike félrevezető.
Az egyéni jogok esetében a megtévesztés a társadalmi rendszer egy leegyszerűsített nézőpontjából ered, egy olyan nézőpontból, melyben – mondjuk ki – a legtöbb egyén nem hisz. Az a feltételezés áll fenn, hogy egy összetett társadalomban az egyének csak olyan csoportoknak hajlandóak a tagjai lenni, melyek az egyén számára elfogadható, azonos nézőpontokat képviselnek. Ez egyszerűen nem igaz. Mindannyian számos csoportnak és intézménynek vagyunk tagjai. Ezek különböző mértékű jelentőséggel bírnak életünkben. Sok csoportos vagy intézményi hibát hajlandóak vagyunk tolerálni, mielőtt elszakadnánk ezektől. Egyikünk sem várja el a másiktól, hogy egy tökéletesen koherens szociális életet éljen. Ellenkezőleg, úgy szocializálódtunk, hogy fogadjuk el a csalódást és a rejtélyt egyaránt, különben a társadalom nem tudna tovább működni. Egy professzor sem mondott fel a Columbia Egyetemen azért, mert az egyetemi szenátussal ellentétes véleményen volt a vietnámi háború kapcsán, noha bizonyára sokan voltak ilyen helyzetben. Minden bizonnyal bármilyen hatást gyakorol egy ilyen elhatározás külsőleg, az intézmény belső hangulatát is érinti. Mindazonáltal, az ennek következtében újonnan kialakult belső nyomások nem voltak, és nem kellett, hogy elviselhetetlenek legyenek. A kisebbség elnyomása nem egy szükséges következmény, kiváltképpen – jegyezzük meg őszintén – ha az adott kisebbség az egy politikai nemzetben előforduló erők oldalán áll. Ha egy egyén túl kényelmetlenül érzi magát, az egyetemek (akárcsak egyházak) széles spektruma lehetővé teszi számára azt, hogy továbbálljon, egy kellemesebb környezetet válasszon.
Ez némi kellemetlenséggel járhat, azonban mindezt azzal a „kellemetlenséggel” szemben kell felmérnünk, mely azokat érinti, akik a status quo ellen tevékenykednek, és akik ezt leghatékonyabban nem szavazóként, hanem a saját intézményeik által tudják megvalósítani (noha itt nincs szükség vagy-vagy választási lehetőségre). A második érv több mint félrevezető. Megtévesztő. Az intézmény elsődleges funkciójának meghatározása körül forog. Véleményem szerint az egyetem elsődleges funkciója nem a professzionális képzésben, az általános oktatásban vagy a tudományos kutatásban ragadható meg. Ezek mind az általa előírt feladatok, melyek a funkcióhoz kapcsolódnak. Legfőbb célja folyamatosan megkérdőjelezni a mindenkori igazságokat – legyenek ezek az univerzumra vonatkozó igazságok vagy a társadalmi konszenzusra vonatkozóak. Ez a szókratészi feladat: „megrontani a fiatalságot”. Minden bizonnyal szerénységet javasolnék, hiszen a gőg kockázata óriási. Azonban a csend a legrosszabb, a leggyávább választás. Az idő elhelyezést tematizáló részérvhez visszacsatolva, mindannyian képesek vagyunk egyensúlyban tartani a ránk háruló követelményeket a rendelkezésünkre álló meghatározott ideig. Bizonyára, ha az egyetem semmi mást nem tenne, csak folyamatosan döntéseket hozna, nevetségesen eredménytelen volna.
De még egyszer, ez nem egy vagy ez vagy a másik, hanem egy mindkettő-és kérdés. Bízom abban, hogy mivel az akarat adott, majd megtanuljuk, hogy a kollektív véleménynyilvánításnak hogyan biztosítsunk elegendő időt. A harmadik érv egy holtjárat. Ez azért téves, mert újból a szociális viselkedés egy nagyon leegyszerűsített modelljét feltételezi. Azt feltételezi, hogy a társadalmak (mindegyik? legalábbis a miénk) egy sor nézőpontot és aktivitást „tolerál” míg valaki nem megy „túl messzire”, mely ponton a kormány vagy más szociális szempontból jelentős társadalmi erő „megtorolja” azt. Épp ellenkezőleg. Társadalmunk, minden társadalom folyamatos társadalmi felügyeletet gyakorol tagjai (egyének, csoportok, intézmények) felett. Számos módszert alkalmaznak az erőszaktól a pénzügyi, illetve a normatív korlátozásokig. Az ideális társadalmi kontroll az, amikor egy korlátozó szabály befogadásra talál egy intézményen belül, majd az intézmény tagjai egymásra kényszerítik annak végrehajtását. Így arany láncokkal, szinte ingyen, a kívülállókhoz vagyunk kötve.
Napjaink amerikai egyetemén ezt a szerepet a „professzionalizmus” és a „apolitikusság” normái játsszák. Voltaképpen a megtorlás mindig a politikai erőfitogtatásnak egy funkciója. Ha egy egyetem kilóg a sorból, azon nyomban érezni a megtorlás hatásait. Ha az egyetemek egész csoportja követelne új normákat, a megtorlás sokkal bonyolultabb lenne. El tudnánk képzelni azt, hogy az Egyesült Államok kormánya eltörli az adó-felmentést a Krisztusi Egyházak Nemzeti Tanácsának esetében, mert a Kínai Népköztársaság elismerését kéri? Körülbelül tíz évvel ezelőtt ezt tette a tanács, mikor egy hasonló jellegű felhívás még igencsak hazafiatlannak minősült. Tény azonban az, hogy semmi sem történt, mivel a kormány nem volt elég erős ahhoz, hogy bármit is tegyen ez ellen. Így sikerül megőrizni a szabadságot (az ellenvéleményt képviselők ereje által) és kiterjeszteni (ellenvéleményük ereje révén). A legfőbb veszély az akadémiai szabadsággal szemben a mai Egyesült Államokban nem a diákok bolydulásaiból, hanem az egyetemi tantestület önámításából fakad, abból, hogy ellenállnak az erkölcsi kockázatoknak és abból, hogy ennek következtében egyre erősebb a sznobizmusra, a diszkriminációra és a kollégiumi nyomásra való tendencia. Mindemellett nem ítélem el a kollégáimat, hanem arra szólítom fel őket, hogy gondolják át tetteiket a saját eszményképeik fényében.
Az akadémiai szabadság legfőbb biztosítéka a liberális egyetem kritikai egyetemmé való átalakulásában rejlik. A kollektív véleménynyilvánítás legitimitásának hangsúlyozása az első lépés lenne azon a fáradhatatlan ösvényen, melyen a szabadság-keresésünket a kortárs amerikai társadalom valós erőihez kapcsoljuk. A kritikai egyetem egyaránt szükséges és alkalmas intézmény az amerikai társadalom jelen helyzetében. Csak akkor leszünk képesek arra, hogy az akadémiai szabadság nyílt jelenlétét az egyetemi rendszerünkben igényeljük, amikor ez legalább az ország főbb egyetemeinek normájává válik, és ezáltal kritikai intézményekként határozzák meg magukat. Azok, akik szemben állnak ezzel az elképzeléssel gyakran állítják azt, hogy a kritikai egyetem a szabályszerűséget propagálja (figyelmen kívül hagyva az ellentéteket, az ellentmondásokat), és nevetséges környezetet teremt az anti-intellektualizmus számára. Csupán annyit mondhatok, hogy ezen jellemzők egyike sem tartozik abba a kategóriába, amit én kritikai egyetemnek nevezek. Mondandóm lényege valójában az, hogy míg a liberális egyetem azt állítja, hogy mindezen gonoszságokkal szemben foglal álláspontot, igazából csak dajkálja ezeket, noha olykor rejtett önámító módon.
Egy kritikai egyetem képtelen gonddal őrizni a szabályszerűséget, mivel kritikai – vagyis, azért létezik, hogy elfogadott igazságokat megkérdőjelezzen – ami azt jelenti, hogy örökös vitára van elkötelezve, nyitott, intellektuális és racionális, másokkal szemben, akiket szociális terminológiával erősebbeknek nevezünk. A kritikai egyetem nem fogja, vagy nem kellene dajkálja az ellenzék iránti vagy a vele szembeni ellenszenvet, megvetést, mivel ezeknek az alternatív nézőpontoknak a jelenléte igazából önnön létének oka (raison d’être), és mivel a kriticizmusának minősége tulajdonképpen az elfogadott igazságokkal szembeni intellektuális védekezésben rejlik.
Távol attól, hogy anti-intellektuális legyen, a kritikai egyetem – és egyedül ez – bebizonyítja majd, hogy az értelem és ésszerűség a legalapvetőbb fegyverei a szociális analízisnek és változásnak. Elfogadhatóvá teszi az ésszerűséget a népesség széles köreiben, mert bebizonyítja önnön relevanciáját – nem csupán az élet hétköznapi feladataiban, hanem a többség hosszú távú ideológiai és reménybeli kijelentéseiben. Arra ösztönzi az intellektuális réteget, hogy tiszteljék önmagukat, és így kevésbé zárják el magukat társaiktól azáltal, hogy bevonják őket a valós szociális életbe, nem úgy, mint a monarchia bolondjait. Mindez azzá tesz bennünket, amire évszázadok óta vágyunk. Röviden, ahogy az egyház igyekszik a társadalom etikai „házőrző kutyája” lenni, az egyetemnek az intellektuális „házőrző kutyának” kellene lennie. Immanuel Wallerstein jelenleg szociológiai professzor a McGill Egyetemen, korábban pedig a Columbia Egyetem tanára volt. Cikke egyik tanulmányából inspirálódott, melyet a 26. Nemzeti Felsőoktatási Konferencián mutatott be 1971 márciusában, Chicagóban.
fordította: Erdélyi Krisztina
[1] A ROTC egy tisztképző kollégium, mely hivatásos tiszteket készít fel az Amerikai Egyesült Államok hadseregében való részvételre.
[2] Jelentése: tiltakozásul megrendezett megszakítatlan előadássorozat.
Forrás: Aszem.info
